Bűnösök vagyunk mind, súlyos vétket hordunk a bőrünk alatt, ami összetekeredve várja, hogy átkarolva táncba hívjon. Hallottam már számtalanszor, mióta lélegzem, de most érzem először a súlyát, feszítését.
Kódolva bennünk a bűn, az eredendő, a testben lévő. Engedetlenek akarunk lenni, bármilyen erősen is próbáljuk rejteni tetovált arcát a csábításnak. 
A bűnöket vajon éjjel könnyebb elkövetni, mikor a sötét elringat és fülünkbe súgja karcos hangján, hogy eltakar?
Vagy a nappal vakítja el józan szemünk és vetkőztet meztelenre mindent látó sugarával? Ebben a pucér világban nincs káprázat, nincs szerep, csupán a pőre jellem, mi vétkezni akar? 
Mégis…vajon nem a legőszintébb megnyilvánulás, ebben a bűnöktől izzadó világban, mikor két ember a kezdet kezdetén átadta magát a kíváncsiságnak és belekóstolt a tiltottba? Vajon napokig tervezte Éva, vagy csupán egy pillanat volt az egész? Vajon Ádám fogta a kezét, miközben fogaival áttépte a halandóság felé vezető vastag, viaszos héjat? 
Mert mi itt az alma tulajdonképpen, ha nem testünkben élő akarat, az önállóság, a szabadság? Gyermekek voltak csupán és tanulni teremtettek.
Hát ki Isten, ha ezért elűzte őket a béke illúziójából? 
Hát ki Isten, hogy megbüntette őket az őszinteségükért? Hát ki vagy Isten? Te teremtője a hazugságnak! Hisz nincs már miért színt vallani, nincs már pőreség, csak hazug gúnyák, súlyos vértek, szegecses páncélingek a szívek fölött. Te mindenek teremtője…hát mit teremtettél..? #nikolettagler#nikolettagler #személyesblog #mese