Tegnap szerelmet vallottam. 
A padon ültünk. Rád szállt egy légy. Még sosem láttalak olyan szépnek. 
A vallomás kicsúszott, mint ama protézis a ráncos szájból, marokból a síkos szappan. 

Félve néztem arcod madár tekintetét és vártam. Az idő lelassult, a nyál a szádból az álladra csöppent. Talán a stroke, mit kaptál.

– Rég tart ez a meleg… – kezdted, miközben engem a kín éppen körbeforgatott a szégyen kék lángján. 

Gondolatban a hóhér odacsapott életlen bárdjával. Fityegő fejem vékony hártyán lógott még válaszodra vártam. Az látszólag felszállt a Bukarestbe tartó gyorsra. Jegyet váltott, csak oda.
Az izzadtság a hónaljamba gyűrte a ruhát. A karom az oldalamra szorítottam, hogy ne lásd.

Hideg téli estén kellett volna ezt mondanom, mikor vacog a fog. Akkor megmelengetett volna, ölelőn karjába zárt volna a megsemmisülés szúrós kabátja.
De tegnap…csak izzadtunk még jobban. Folyt a máz az arcomról, míg te még mindig az esőt vártad.

Tegnap szerelmet vallottam. 
Azóta itt köröz folyton, rászáll a tojásra, a lámpára. Ha elalszom a lábam piszkálja. 
A sarokban ott a rácsos gyilkos. Egy csapással vége lehetne.
Mégis…mégis… Hallgatom, ahogy repül és felidézem, mikor az arcodon ült. 
Még sosem voltál olyan szép. #személyesblog#nikolettagler#szerelem#humor