Ködös a hajnal Miskolcon. A napsugár sejtelmesen megbújt a pára mögött. Ilyenkor nem látni a hegyeket. Nem látom az Avas tűházait, sem a Diósgyőri vár évszázados emlékeit.
Ma nem látok be más otthonába. Rejtve előttem a szomszéd házak ablaka.
Édesapám szerint a köd áldás. Függönybe csavarja az embereket, hogy ne lássunk távol, csupán a lelkünkig. Vajon ki lakik az agyagba zárva?
Valahol út közben elfelejtettük mit jelent valóban látni. A figyelmünk leszűkült a testünk és az ujjaink vége közé.
A köd egy koppintás az élettől. Becsomagol, elrejt mindent, mi szemnek érzékelhető.
Emlékeztet arra, hogy a távolban mennyi lehetőség rejlik, hisz a fantázia kalapos segítője a láthatatlan.
Hisz lehet, hogy a panelok helyett ebben a pillanatban égig érő gomba nő és a várban a király bált rendez.
Ma egyszerre tekintek a szívembe és a hegyeken túlra. Talán nincs is olyan messze a kettő. #nikolettagler#személyesblog#miskolc#mese