Napok óta rángat a Szél. A kocsiból kiszállva tép. Az utcán szaggat. A kabátom akarja. 

A testem akarja. Dobál papírokkal, arcomba vág, leköp. 

Fütyül esténként. Kopog az üvegen, az ereszen, a falakon. Karmaival csikarja a cserepeket. 

Dühöng, mert nem engedek.

Éjjel is hív. Órák óta csalogat, nem hagy nyugodni. Nem hagy aludni. Ott üvölt minden gondolatban. Minden percben ott vár, hogy nyissam ki végre az ajtót.

Hogy beletépjen a hajamba. 

Hogy úgy csókoljon, mint senki más. Kiszívva a lelkem. Hogy szavam sem legyen. Hogy ne tudjak elfordulni. Hogy ne érezzek többé mást. Csak a viharban született kezeit, combját a combomon. 

Aztán ott állok a bejáratnál. Hallom lélegzetét, ahogy a fának dől nehéz teste.

A következő pillanatban már dönt is hátra. Letépi ősz színű sálamat. 

Repül a vörös, a zöld. A magasban keringve nézik féltőn, ahogy a nyakamra hajolsz. Fújtatva söpörsz félre minden ruhát.

Túl sok vagy nekem. Túl erős a karod, ahogy felemel, túl hevesek az ujjaid, ahogy a fenekem markolják. 

Suttogsz a fülembe álom nyelven. Szoknyám az égben, tested a testemben. 

A sálam egy fán akadva nézi izmos hátadon az ujjaim nyomát. 

Morgás és lihegés remeg a bőrömön. Tarkómon a kezed, tekinteted az enyémben, bokám a csípőd körül. A mindenség mozog a lábaink alatt. 

Egymást kergetve érünk el a megkönnyebbülés zokogó pillanatáig. Elsöpörve minden hibát. Felejtetve minden percet, mit egymás nélkül töltünk. 

Azt ígéred most maradsz, s elhiszem. 

Mellkasodra hajtom kócos barnaságom, s te szélujjakkal simítod még boglyasabbra. 

Megnyugszik a világ. Elcsendesül. Lassan bontakozol ki az ölelésből és fáradtan csókolsz rózsákat a számra. Azt mondod visszatérsz. 

Azt mondod látlak majd az elhajlott fában, a tiszta égben, a hullámokban, az erőművek kerekében. 

Hallom majd, mikor az ajtónak feszül újra nehéz tested és engem vársz.

Örökké vársz.