A tatami két végében állunk. Szemébe nézve látom a sorsom megpecsételődni, mert itt nem lesz kegyelem. Bármilyen ádázul harcolok ellene, bárhogy feszülök is meg, mindig legyűr. 
Nem ez az első küzdelmünk. Azt hiszem ismerem már minden trükkjét, fogását. 
Mindig így indulok. Aztán a szőnyeg foltjaiban keresem a mintát. 
A játékvezető kér, hogy köszöntsük egymást. Fejet hajtunk és próbálok laza maradni, mikor rám mosolyog és kacsint. Flörtölve tudatja, hogy nekem annyi. Piszok jóképű, mint mindig.
Nem fog rajta az idő, bezzeg engem rág az a vas. 
Mikor leterít nyüszítek. Nem szól, csak a szemével kér: Engedd…ne küzdj!
Talpra kecmeregek és várom a következő menetet. Sajog a jobb térdem. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy újra és újra a földön mélázzak az életemről.
Újabb kacsintással indul felém. Belém karol, húz magához és emel a levegőbe. Biztosan tart. Ilyenkor azt érzem ez jó. Ilyenkor beismerem, hogy sokszor magam is vágyom erre. 
Finoman érkezem a talajra. Csibészes a mosolya.
Az Élet kér, hogy álljuk vissza a helyünkre. A tatami két végében állunk. Nézzük egymást végtelenül. A Változás és Én.  #nikolettagler #személyesblog#mese